Ha jól belegondolok, nekem mindig március 15-e az igazi ünnep.

Nem kell tülekedni és kénytelen-kelletlen ajándékot vásárolni, mert ha nem lesz a fa alatt, nem is tudom, mi lesz. Nem kell a Clara Zetkin által feltalált virágkereskedők istenének áldoznom méregdrága, hamar elkonyuló csokrokra, nem kell szegény Bálintból lett amerikai giccskereskedők Velentájnjára ízléstelen ájlávjúk után koslatnom.

Nem lesem, hogy a nyuszinak mekkora aranyere lesz, mire kitojja az ajándékot, nem kell új kenyeret sütnöm, és hallgatnom, hogy István, az aztán politikus volt, nem úgy mint a jobb-bal-szoc-középlibek és a többiek,  nem kell az októberi forradalom szennyét egymásra lapátoló politikusaink sulykolásának hajlonganom (Himnusz, 301-es parcella ki van ott, kitüntetést elfogad, nem fogad el, ünnepeljünk, mert az kötelező). Nem kell a szívemben egyébként hordott szeretteimnek bizonygatnom malomkeréknyi csokorral és két mázsa viaszgyertyával, hogy nem felejtettem el őket.

Március 15-e nekem a kisütő nap, a hideg, vagy langyos szél, a kokárda hajtogatása (illetve előkeresése a fiók mélyéből, és egy kis vasalás, igazgatás).

Valószínűleg kellően messzi történelmi távlatban vannak ahhoz azok a fiatalok, akik tenni akartak valamit ezért a szegény kis országért, és drágán megfizettek érte; az életükkel, fiatalságukkal.

Mégis átjön azonban az idők szárnyán valami romantikus, lázadó, tenni akaró gondolat, ami arra késztet, hogy ilyenkor az arcomat a nap felé fordítva hunyorogjak kicsit, melengjenek gondolataim; ők tettek valamit, hogy más legyen…