Örömmel fedeztem fel Bognár Laci barátom „Társadalmi kapcsolatok – Szentlőrinci Lobbi parti” című írásához csatolt fényképeken Barátainkat; Kovács Évát a Barcsmédiától, Seres Lászlót a Seres Kft-től, Kovács Tibort a Takada Személy- és Vagyonvédelmi Kft-től, hiába bújkáltak a képeken, azért láttam Kasó Zsuzsit és Kasó Tamást is a K & B Gépudvar Kft-től. Dr. Síkfői Tamásról viszon nem látam fotókat, pedig Bognár Laci meg is említette, hogy éppen a Kamarától kapta a belépőjét, tehát Tamás sem lehetett messze…

Egy személyes jellegű közösségi blogoldalon nem szokatlan, ha a szerző éppen a saját barátait említi meg, amúgy, minden előzmény nélkül. Egyszerű az ok: Bognár Laci éles szeme nyilván máris észrevette, hogy az erős Page Rank értékkel bíró oldalunkról linket adtam mindegyiküknek, ezzel is erősítve az ő honlapkjaikat (lám, lám, egy erős oldal hivatkozik rájuk, biztosan jó kis oldalak lehetnek – értékeli a Google, a Bing és a többiek böngészője..).

Nemkevésbbé egyszerű ok az is, hogy ők a Barátaim, és örömmel fedeztem fel részvételüket ezen a hagyományos társadalmi szereplésben, és büszke vagyok rájuk, hogy ők a vállalkozók azon rétegéhez tartoznak, akik következetes, törekvő munkájukkal részt vehettek egy ilyen rendezvényen, és lobbiztak – tudom – nem csak a saját vállalkozásaik, hanem mások érdekeiért is.

És végezetül, ugyancsak egyszerű ok az is, hogy innen tudassam velük, hogy Szentiványi László közös barátunkkal egy nagyon kellemes, közös babgulyás-almáspite vacsora mellett sokat gondoltunk rájuk, sokat emlegettük őket, sokat nevetgéltünk, és hiányoltuk társaságukat.

Nekünk, de legfőképpen nekem, egy ilyesfajta lobbiról – sajnos – nem a nemes küldetés jut az eszembe, hanem mindig a nyűg, a gond – olyasmik is, mint amiről Bognár Laci írt (névjegy, csuklószalag, utazás, stb.).

Ami nekem hidegrázást okoz, leginkább kettő dolog:

a.) Soha nem lelkesedtem azokért az összejövetelekért, amikor a politikus, és a vállalkozó össze kell, hogy boruljon.

Nem normális az a helyzet, amikor a vállalkozói rétegnek „törleszkedni” kell a politikai kegyekért, amikor a politikusnak nem életcélja az őket (is) eltartó vállalkozók támogatása.

Nem normális az, hogy évente csak egyszer ülnek le – úgymond, fehér asztal mellé – egymással kötetlenül beszélgetni, aztán a többi harc, meg acsarkodás

b.) Legalább az előző pontban írtaknak megfelelően utálom a „Keep smilling.” („Mindig mosolyogj!)-féle elvet, modorosságot, hogy estére kelvén vasalóval kell az arcomra fagyott vigyortól megszabadulni, pedig tudva tudom, hogy X., Z., vagy Y. politikusunk (akit a demokrácia emelt hivatalába) csak azért nem nyújtja kegyesen kézcsókra kezét, mert a szomszédban ott látja a Magyar Katolikus Egyház lobbisátrát…

Szóval, itthon, a barátainkkal sokkal, de sokkal jobb, még akkor is, ha tudjuk, hogy ők most a nevünkben is szmájlingoltak…