“Hiszen nem a dolgokban rejlik a hiba, hanem magában a lélekben. Ami a szegénységet nyomasztóvá tette számunkra, a gazdagságot is nyomasztóvá teszi. Miképpen egyáltalán nem számít, hogy a beteget faágyba vagy aranyágyba fekteted-e – bárhová cipeled, betegségét magával cipeli -, úgy nem számít az sem, gazdagságba vagy szegénységbe helyezik-e a beteg lelket. Vele tart gyarlósága.” (Seneca)

A WordPress Magyarország honlapján olvastam ma erről a felhívásról:

A nemzetközi blog szférában október 15-én rendezik a Blog Action Day-t. Ez a szervezkedés arról, szól, hogy a világ bloggerei ezen a napon egy meghatározott témáról írnak. Tavaly ez a környezetvédelem volt, idén a téma a szegénység.

A kezdeményezésről többet a blogactionday oldalán találhattok.

A felhívást már a nap folyamán láttam, és mostanáig, míg hazaértem a munkámból, az forgott az agyamban, vajon mi is jut eszünkbe a szó – szegénység – hallatán?

Elmondok egy rövid történetet, mert pár szóban nem tudom elmondani, hogy nekem mi jut eszembe:

1957-ben, 1958-ban járunk? Olyan 2-3 éves forma kissrác voltam. Orosházán laktunk, a város széle és a laktanya között egy paraszttanyán. Albérletben.

Szüleim nagyon szegények voltak – számtalanszor hallgattuk húgommal a történetet az összekerülésükről: „…nagyon szerettük egymást, és elhatároztuk, hogy új életet kezdünk. Elindultunk az állomásra; volt egy bőröndünk, a ruha rajtunk és Te (ez voltam én ) a hasamban” – mesélte sokszor édesanyám.

És 2-3 év múlva sem volt könnyebb nekik. Az albérletre élénken emlékszem: 1 darab földes szoba, benne egy nagy faágy, szalmamatraccal, dunyhával, vánkossal. És volt benne egy sparherd, egy asztal, két szék, a nagyágy lábánál a gyerekágy (bár nagyon sokszor aludtam a nagyágyban, a szüleim lábánál, mert a dunyha jó meleg volt – képzelem, szegények mennyire kipihenhették magukat, egész éjjel arra vigyázva, hogy le ne rúgják a gyereket…). Slussz-passz! Ennyi volt, kb. 15 m²-en.

Emlékszem, ha az ajtón kiléptünk, rögtön nekem jött a kukoricaszárakból rakott kéve, jobbra a házigazdáék portája volt, balra meg a szarvasmarha istállók. A budi a kévéken is túl, számomra hatalmas távolságra, az istállókkal szemben, de édesanyám soha nemm engedett oda, maradt a bilizés.

Az a kis tenyérnyi, földes szoba mindig ragyogott – anyu úgy sikálta, mintha kristálypalota lett volna. A 30 x 30-as ablakon hófehér csipkefüggöny (persze, hogy keményítve!), a mély ablaknyílásban virágok.

A padlót locsolni kellett és seperni, olyan virgácsféle seprűvel. Természetesen, hiába szerettem vola mindig tapicskolni a sárban, azt nem engedték!

A sparherd szélének a csiszolási heti, ünnepélyes aktus volt, az apu feladata. Anyu hatalmas mosófazékba melegítette a vizet, az volt a fürdővizünk (víz a kútból emelve, mint a romantikus hortobágyi filmeken – kútágassal, vödörrel). Apu reszortja volt befoltoztatni a mosófazekat, mert szegény nem nagyon bírta a terhelést – folt hátán folt volt.

És eljött a karácsony, került kis fenyőfa is a picike asztalra, nem szaloncukorral díszítve, hanem sztaniolpapírba csomagolt diókkal.

És az est fénypontja volt, amikor édesanyám, édesapám engem megajándékoztak: az volt az ajándék, hogy elterelte hol egyik, hol másik a figyelmemet, és eközben mindazon helyekre, melyet elértem, fel tudtam mászni, tettek egy-egy szem stollwerket és megkerestették velem.

Ma is hallom a felfedezés, az öröm sikolyát, amit akkor ejtettem, mikor megtaláltam egy-egy szemet. Kibontottuk együtt és megehettem, és irány a következő szem.

10 szem? 15szem? Ennyi volt a karácsonyi ajándék – az egész családnak. Akkor én nem tudtam – ma már tudom -, hogy mennyire szegények voltunk. Az ő ajándékuk, abban az alacsony, nedves, sötét, patika-tiszta földes szobában az én nevetésem, az én sikongatásom, az én örömem volt.

Nekem ez jutott ma eszembe a szegénységről; a szeretet, az akarat, az erős tenniakarás, a tisztaság, a másik öröme, az adni és kapni öröme.

Szegény szüleim! Ök már nem élnek, de megtanították nekem, nekünk a szegénység tiszteletét, a szegénység becsületét, és azt, hogy soha ne feledjük – bárhová visz is bennünket a sors -, hogy honna jöttünk!