Tudom, hogy a címben írott két szó anakronisztikus, de a közelmúltban – egyik barátomtól – hallott történet mégis kikényszerítette belőlem az egymás mellé írásukat.

Azt is tudom, hogy nem tipikus jelenség, hogy nem fér meg a két fogalom egymással, hanem vilgájelenség. De tudjuk jól, ha a szomszéd beleugrik a kútba, nekünk még nem kell megdögleszteni a szomszéd tehenét…:)

A történet helyszínét, szereplőit, meg miegymását megváltoztatom, ha ennek ellenére valakik, valahol magukra ismernek, akkor arról nem tehetek.

Egyszer volt, hol nem volt, egy magyarországi városkában volt, hogy a helyi erők helyi erejű cége úgy gondolta, hogy atommeghajtású lábszag-analizátorra lenne szükségük.

Az ősrégi magyar szokásokkal ellentétben, a még nagyobb erejű cégvezető hamar belátta, hogy neki lila fingja sincs ehhez a berendezéshez, nem ért hozzá, de van neki egy régi beosztottja, aki ilyen berendezések forgalmazásában nagy tekintélyt szerzett; felkérte hát, hogy ugyan, állítaná-e össze a specifikációt, amit majd a kiíráshoz jól közzétesznek.

Barátom, jótét lélek, azzal az ígérettel, hogy ezért fizetni nem tudnak, de indulhat ő is a pályázaton, és egyenlőség esetén majd plusz pontként betudják neki, el is készítette a listát, meg, hogy mit miért.

Nos, a pályázaton nem nyert, mert kizárták. Ugyan ő adta a legjobb ajánlatot, és a legrövidebb szállítási határidőt, de kizárták. Kizárták, mert a leghosszabb szállítási határidőnek ő „15-től 30 napig” szöveggel jelölte meg, és ez a kiíró szerint szabálytalan. Vagy 15, vagy 30, vagy kettő között egy szám lehet csak, és punktum! Kizárták. A nyertes kétszer olyan drága ajánlatot adott, szállítási határidőnek konkrét számot jelölt meg: 90 nap.

Mielőtt bárki felteszi a bárgyú kérdést, már mondom is a választ: igen, a budapesti kölnifelhő-magyarázó tröszt lett a pályázat nyertese. Miért? Mert hadd kapjon esélyt, hisz’ sem áruja, sem tapasztalata, és neki is el kell egyszer kezdeni, mindjárt 70milliós üzlettel, különben is; a főfejesek azt mondták, hogy neki kell nyernie. Nyert.

Eddig volt a hagyományos pályázati út, gondolom, senki nem lepődött meg ezen a csattanón? De jött a tündérmese…

Kölnifelhő-Magyarázó Tröszt nagyon nagyképernyős megbízottja felhívja Barátomat; Te, kis izéke. Mi nyertünk, Te vagy az importőr megbízottja, van is árud nagyrészt. Mi megvesszük Tőled fél-pályázati pénzért ami kell, oszt Te is jól jársz. Akarsz eladni?

- Nem! – mondta Barátom a határozott, helyes választ.

- Csibészségben nem veszek részt, én nem szállítok azért, hogy Önök kilopják a fél ország szemét. Szerezze be, ha megígérte! Viszonthallásra!

Nosza, tröszti emberkénk ilyen karakánsággal még nem találkozott, hisz’ ahhoz volt szokva, hogy legfőbb munkája a vízfej főfej-seggét kell nyalogatni.

Gondolt egy nagyot, és elment a kizárólagos főexportőrhöz, egyenesen Bantuországba. Ott is elrázta a rongyot, de a Bantu nagyfőnök csak nézett:

- Ember! Magának lenni ott mienk nekünk importőr. 10 éve dolgozni neki vele, nem lenni panasz semmi. Miért nem fordulni neki hozzá?

- Mert mi megnyertük a pályázatot nagy pénzért, ő nem akar osztozni kis pénzért.

- Nézni büdös kedves kölniember. Exportőr lenni igaz. Exportőr lenni becsületes. Mi lenni akarni tovább vele dolgoz, mi nem adni nagy büdös panama.  Ha akar venni, lenni bantu belföldi kereskedő, menni venni tőle.

Seggnyaló nagyekrán szeme méginkább elkerekedett ekkora tisztesség hallatán. Illetve, fogalma sem volt, hogy a tisztességről hallott pár keresetlen szót…

De, nem azért csordogált ereiben a mocskosság, hogy feladja; elment a bantu kereskedőhöz is (futotta a napidíjból, a korábban lopkovicsolt fejpénzből.

Elmondta ott is, hogy mit akar. Bantu nagykereskedő nem értette, hogy az importőr és a kizárólagos exportőr helyett miért nála landolt a magyar seggfej? Kifaggatta hát, hogy miért is?

Mikor meghallotta, hogy hol, hogyan történt az alapeset, felhívta a magyar importőrt, hogy mi van nálatok, mit csináljak? (az ősi bantu-magyar atommeghajtású lábszag-analizáló napokon gyakran találkoztak, tisztelték egymást onnantól, tehát, már vagy 10 éve).

- Adjál neki ajánlatot, ne sajnáld a tolladat – mondta Barátom, miután elmesélte a történetet, A bantu kereskedő meg adott. Jó vastagon fogott a plajbász.

Szívta a fogát a trösztös, de mit volt mit tenni, bele kellett mennie, mert máshol bizony sehol nem kapott volna.

Tanulság van? Nincs, vagy annyi, amennyit ki-ki saját magának leszűr belőle.

Slusszpoén viszont van (lásd még: Isten nem ver bottal!):

Amíg zajlott a herce-hurca, nagy erős főnököt menesztették a barátaik, és másik barátot tettek helyére. Aki okosabb volt, mert rájött, hogy a barátai barátai a barátaikat is lenyúlják. Meg szegény is volt a cég, spórolni is kellett; egy húzással törölte a pályázatra szánt összeget.

Seggnyalóknak van atommeghajtású lábszag-analizátora, ami nem kell a nagy erős cégnek.

Még ma is pereskednek, ha meg nem haltak azóta.

És a Barátomra büszke vagyok, hogy megmutatta – a pályázat és az üzleti tisztesség – bizony-bizony – mégiscsak megférnek egymás mellett, ha az ember eleve tisztességes!